A SZERB NEMZETI SZÍNHÁZ TÖRTÉNETE

1861–1914

A Szerb Nemzeti Színházat 1861. július 16/28-án alapították Újvidéken, az akkori Osztrák Császárságban (1867-től Osztrák–Magyar Monarchia). Vajdaságban ekkorra már hosszú színházi hagyomány alakult ki: a diákok amatőr előadásaitól egészen a magánkézben működő, professzionális társulatokig. A színház alapítására a nemzeti ébredés és a nemzeti szabadságért folytatott küzdelem időszakában került sor. Abban az időben Újvidék lakosságának többsége szerb nemzetiségű volt, jelentős részük magas képzettséggel rendelkezett, a vagyon és a kereskedelem háromnegyede pedig szerb kézben volt – így nem véletlen, hogy éppen Újvidéken hozták létre a Szerb Nemzeti Színházat. Jovan Knežević társulatának 1860-as vendégjátéka ösztönözte Jovan Đorđevićet arra, hogy több cikket írjon a Szerb Naplóban a Szerb Nemzeti Színház megalapításának szükségességéről. Az előkészületeket Svetozar Miletić, Stefan Branovački, Jovan Đorđević és Jovan Jovanović (aki később felvette a Zmaj nevet) végezték. A Szerb Nemzeti Színházat a Szerb Olvasókör ülésén alapították meg, amelyen Svetozar Miletić elnökölt. A Színház mindenekelőtt nemzeti intézményként jött létre, azzal a feladattal, hogy a drámai irodalom és a színjátszás eszközeivel közvetítse a szerb szót és történelmet, ébressze a nemzeti öntudatot, emelje a szerbek kulturális színvonalát, és ezzel ellenállást nyújtson a bécsi és pesti hatalommal szemben. Mivel a Színház nem állami intézmény volt, az Olvasókör létrehozta a Szerb Nemzeti Színház Egyesületét, amely gondoskodott a Színház működéséről és finanszírozásáról. Az Egyesület alakuló közgyűlését 1862. május 29-én és 30-án tartották, ahol elfogadták az Egyesület első Alapszabályát is. Az alapítás és a működés engedélyezésére azonban 1865. július 18-ig kellett várni, amikor is Ferenc József császár aláírta a jóváhagyást. Az Egyesület tagja lehetett minden magánszemély, aki befizetett 50 forintot, illetve minden jogi személy, amely 100 forinttal járult hozzá. Az Egyesületnek saját Igazgatóbizottsága volt, élén az elöljáróval, valamint két részleggel:

– a Színházi Részleg gondoskodott a társulatról, a repertoárról és más szakmai kérdésekről,

– a Gazdasági Részleg pedig a Színház működéséhez szükséges anyagi eszközöket biztosította.

Az Egyesület közgyűlését a magánszemély tagok, illetve a jogi személyek képviselői alkották, és évente egyszer üléseztek. Vajdaság egész területén működtek helyi színházi bizottságok, amelyek feladata a Színház vendégjátékainak megszervezése volt az adott településen. Az első igazgató Jovan Đorđević volt, aki 1867-ig töltötte be ezt a tisztséget, amikor is Mihailo fejedelem hívására – a társulat felével együtt – Belgrádba távozott, és megalapította a Nemzeti Színházat. Đorđević helyét Antonije Hadžić vette át. A Színházat kilenc színésszel alapították: Dimitrije Ružić, Dimitrije Marković Kikinđanin, Nikola Nedeljković, Kosta Hadžić, Mihailo Gavrilović, Mihailo Rac(ković), Mladen Cvejić, Stevan Čekić és Draginja Popović (később Ružić). Másnap, július 17-én további művészeket vettek fel: Ljubica Popovićot, Milica Grunčićot és Nikola Zorićot. Az első előadásra 1861. július 23-án került sor, Lazar Lazarević Barátok című darabját mutatták be, augusztus 4-én pedig Kövér Lajos Férjelv és nőcsel című műve került színre.

A Színház Vajdaság minden településén tartott előadásokat, de vendégszerepelt Vajdaság határain túl is. Újvidéken a darabokat kezdetben A Napnál nevű vendéglő emeleti termében, majd az Erzsébet királynéhoz címzett kávéház (a mai Hotel Vojvodina) nagytermében játszották, nyaranta pedig a Zöld Koszorúhoz tartozó arénában (a mai Apolló Bevásárlóközpont helyén). 1872 és 1892 között a Trifković tér épületében tartottak előadásokat, annak lebontásáig, 1895-től pedig a Dunđerski Színházban (a mai Hotel Vojvodina udvarában állt, és 1928. január 22-én tűzvészben megsemmisült) – ez volt az a színházépület, amelyet a nagybirtokos Lazar Dunđerski bocsátott a Szerb Nemzeti Színház rendelkezésére.

AZ ÚJVIDÉKI SZERB NEMZETI SZÍNHÁZ MŰKÖDÉSÉRŐL SZÓLÓ TÁJÉKOZTATÓ

A működés első évtizede után a Színház saját kiadói tevékenységbe is kezdett: a Pozorište (Színház) című folyóirat első száma 1871. december 26-án jelent meg, szerkesztője Antonije Hadžić volt. 1872-től a Színház elindította a Színházi Művek Gyűjteménye című könyvsorozatát is, amelyben a Szerb Nemzeti Színház repertoárján szereplő hazai drámák és külföldi szerzők műveinek fordításai jelentek meg.

Ezt az időszakot több meghatározó igazgató munkája fémjelezte: az alapító Jovan Đorđević 1868-ig, utóda Antonije Hadžić 1879-ig, majd az ideiglenes igazgató Dimitrije Ružić 1892-ig, ezután ismét Antonije Hadžić, majd újra Dimitrije Ružić 1904-ig, őt másfél évre Branislav Nušić követte, majd Pera Dobrinović 1911-ig, és az első világháború kitöréséig Žarko Savić vezette a Színházat.

Az első világháborúig a Szerb Nemzeti Színház a nemzeti intézmények „kedves gyermeke”, kivételezett büszkesége volt.

1918–1941

A háború után a Szerb Nemzeti Színház teljesen új politikai és társadalmi körülmények között folytatta működését – Vajdaság immár az új államalakulat része volt. Nagyon nehéz körülmények között, állami támogatás nélkül a Szerb Nemzeti Színház Egyesülete újjászervezte a Színház munkáját. Az igazgató és az Egyesület elnöke dr. Đura Trifković volt. Az első színtársulat nagyrészt a háború előtti tagokból állt, de ebben az időszakban gyakran változott, mivel Vajdaság színházi élete igen élénk volt, így egyes színészek színházat váltottak, majd több alkalommal vissza is tértek.

Az első előadás, Risto Odavić Hej, szlávok című műve, 1919. január 12/25-én került színre a Dunđerski Színház termében. Az előadást megelőző ünnepélyes megnyitót Anica Savić Prológus című alkalmi költeménye vezette be.

A Szerb Nemzeti Színház Egyesületének 1919. december 23-i közgyűlésén a tagság többsége a Színház államosítása mellett foglalt állást. A Színház 1919. december 22-én vált állami intézménnyé, Újvidéki Szerb Nemzeti Színház néven, és így működött 1921. december 31-ig. Az 1920/21-es évadban megalakult az Operett-társulat, majd nem sokkal később az Operatársulat is. A jugoszláv egység szellemében 1921-ben minden állami intézmény nevéből törölték a nemzeti megjelöléseket, így a Szerb Nemzeti Színház neve is egyszerűen Nemzeti Színház lett. A Dunđerski Színház leégése után (1928. január 22–23.) az intézmény épület nélkül maradt. Röviddel ezután az állam is csökkentette támogatását, majd 1928 márciusában összevonta az újvidéki Nemzeti Színházat az eszéki Nemzeti Színházzal, létrehozva az Újvidéki–Eszéki Színházat, amelynek székhelye Eszék lett, és így működött 1934-ig.

A Szerb Nemzeti Színház Egyesülete azonban elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy a Szerb Nemzeti Színház az állami átszervezés során elveszítette önállóságát, kulturális, oktatási és nemzeti küldetését. Ezért az Egyesület 1921. november 6-án létrehozta saját vándortársulatát Szerb Nemzeti Színház Egyesülete – Jovan Đorđević Színtársulat néven. A társulat 1921. november 22-én egyesült a Sterija Tartományi Bánsági Színházzal Versecen, és előadásokat tartott Vajdaság-szerte – de soha nem lépett fel Újvidéken. Az Egyesület 1924. február 17-én visszaadta a társulat régi nevét, amely a Szerb Nemzeti Színház néven működött 1937 augusztusáig.

A Szerb Nemzeti Színház Egyesülete nem akart a hatóságok ellenőrzése alatt működni, a hatóságok viszont nem engedték, hogy ne legyen betekintésük a Színház munkájába. A vajdasági színházi kérdés megoldására a Bánsági Közigazgatás 1934-ben megszüntette a Szerb Nemzeti Színház egyébként is csekély támogatását, és jelentős összegeket utalt a Belgrádi Nemzeti Színháznak, hogy szakosztályt hozzon létre a Dunai Bánság számára, amely Újvidéken és más vajdasági településeken tart előadásokat. Ez a szakosztály csupán az 1934/35-ös évadban működött.

1937. augusztus 15-től Vajdaság területén két szakosztálya működött a Dunabánsági Nemzeti Színháznak (1936. április 25-én alapították, később nevéhez hozzáadták a régens herceg Pavle nevét). Az első szakosztály a városok állandó színjátszó helyein lépett fel, a második pedig Vajdaság településein. Ez utóbbi szakosztályt a Szerb Nemzeti Színház társulata alkotta, miután 1937. január 29-én aláírták az együttműködési megállapodást a Pavle régens Dunai Bánság Nemzeti Színháza és a Szerb Nemzeti Színház Egyesületének Igazgatóbizottsága között. A Szerb Nemzeti Színház így működött 1939. május 14-ig, amikor az Egyesület felmondta az együttműködési szerződést, és a Színház saját Egyesületével együtt ismét önállóan folytatta munkáját egészen a második világháború kitöréséig.

A második világháború kitörésével Újvidéken megszűnt minden színházi élet. A Dunabánsági Nemzeti Színháznak egyik része ideiglenesen Szendrőbe költözött, ahol egy hatalmas robbanásban életét vesztette tizenhét színész. A tragédiát túlélő társulati tagok – az Oktatásügyi Minisztérium engedélyével – Pancsovára települtek, ahol a háború végéig Dunai Nemzeti Színház vagy a Dunabánsági Színház néven működtek.

A két világháború közötti időszak volt a Szerb Nemzeti Színház történetének legkedvezőtlenebb fejezete. Nem tudta elérni a háború előtti művészi színvonalat, ám sikerült megtartania küldetését: Vajdaság településeit járva továbbra is terjesztette a kulturális, az oktatási és a nemzeti eszméket.

1944-től napjainkig

A háború után a Szerb Nemzeti Színház állami intézmény státuszt kapott. Az első előadásra 1945. március 17-én került sor: Leonid Leonov Invázió című drámáját mutatták be. A drámai társulatot a Dunabánsági Nemzeti Színház háború előtti színészei alkották – azok, akik a megszállás idején Újvidéken maradtak –, továbbá ugyanazon színház második szakosztályának tagjai, néhány Belgrádból érkezett művész, valamint több tehetséges amatőr. 1944 decemberétől 1951 decemberéig az intézmény Vajdasági Nemzeti Színház néven működött. A kezdeti előadásokat a Magyar Római Katolikus Olvasókör épületében tartották, a katolikus templom udvarában, majd 1945 nyarán ugyanott megnyílt a Nyári Színpad. A Művelődési Ház (az egykori Sokol-otthon, ma az Ifjúsági Színház) épületét 1947-ben adták át a Színház használatába. A létesítményt az intézmény egészen 1981. március 28-áig használta, amikor beköltözött mai székházába. A Művelődési Házban működő színpad mellett a Színház 1959. október 2-án saját Kistermét is megnyitotta a Jovan Subotić utca 5. szám alatt, amely 1961 januárjától a Ben Akiba Vidám Színpad (ma: Újvidéki Színház) nevet viselte.

A Szerb Nemzeti Színház 1947-ben megalapította Operáját, 1950-ben pedig Balettegyüttesét.

1947 és 1959 között Újvidéken működött a Középfokú Színházművészeti Iskola két szakirányon – színész- és balettképzéssel –, amely később önálló balettiskolává alakult. 1964 és 1972 között működött a Szerb Nemzeti Színház Drámastúdiója. Az iskola és a stúdió is a jövő művészeti utánpótlását készítette fel a színházi munkára. A Szerb Nemzeti Színháznak 1961-től több mint húsz éven át saját nyomdája is volt: a Szerb Nemzeti Színház Nyomdai Üzeme a Laza Telečki utca 5. szám alatt működött.

A háború utáni első igazgató Žarko Vasiljević volt, akit többek között követett: Vlada Popović, Stanislav Bajić, Bogdan Čiplić, Jovan Konjović, Dušan Popović, Radomir Radujkov és Miloš Hadžić – utóbbi igazgatói időszakát (1958–1979) „a Szerb Nemzeti Színház aranykorának” nevezik –, valamint számos más vezető.

A háború után az előadások fontos elemévé vált a díszlet és a jelmez. Az első világháború előtt még nem beszélhetünk díszlettervezésről és jelmeztervezésről a szó mai értelmében. Az előadások több, tipizált dekorációban zajlottak, amelyek inkább látványelemek voltak, mint valódi színpadi díszletek. A dekoráció elemeit és a jelmezeket magyar és német színházak készletének kiárusításain vásárolták, illetve német és magyar vándortársulatoktól szerezték be. A színészek kezdetben saját ruháikban játszottak, később fizetésükhöz kaptak pótlékot új öltözék beszerzésére. A két világháború között jelenik meg az első valódi díszlettervező, a festő Milenko Šerban, aki a háború utáni első években is dolgozott a Színházban. Őt követték: Vladimir Marenić, Stevan Maksimović, Mileta Leskovac és Boris Maksimović, valamint a vendégdíszlettervezők, többek között Miodrag Tabački és Geroslav Zarić. A Színház első állandó jelmeztervezőjét, Stana Jatićot (Ceraj-Cerić) 1948-ban alkalmazták. A háború előtt és közvetlenül utána Sonja Šerban és Milica Babić-Jovanović készítette a jelmezeket. Az 1970-es években a Színház jelmeztervezői közé tartozott Jasna Badnjarević és Mirjana Stojanović-Maurič is, emellett rendszeresen dolgoztak vendégtervezők: Ljiljana Dragović, Božana Jovanović, Angelina Atlagić és mások.

A Szerb Nemzeti Színház munkájának fontos része a kiadói tevékenység, amelynek keretében számos könyv, gyűjtemény és alkalmi kiadvány jelent meg a Színház történetéről (pl. Emlékkönyv 1861–1961; A Szerb Nemzeti Színház 1861–1986; V. Popović: Feljegyzések a színházból; L. Dotlić: Régi színházunkból; A balett első ötven éve; Az Opera ötven éve; A Szerb Nemzeti Színház drámája és sok más). A Pozorište (Színház) című lapot a Szerb Nemzeti Színház Egyesülete indította 1871-ben. Az első szám december 26-án jelent meg, az utolsó, keltezés nélküli lapszám 1908-ból való. 1880-ban és 1883-ban nem jelent meg új lapszám, 1881/82-ben évadfüzetként adták ki Antonije Hadžić szerkesztésében. 1909. november 5-e és 1910. január 31-e között Jovan Grčić szerkesztette – előbb Pozorište (Színház), majd Novo Pozorište (Új Színház) címen. Az 1968/69-es évad kezdetén a lapot újraindították, és azóta folyamatosan megjelenik.

Március 28-át (16-át), azt a napot, amikor 1861-ben Jovan Jovanović és Stevan Branovački felhívást tettek közzé a nemzeti színház megnyitásának támogatására, a Szerb Nemzeti Színház napjává nyilvánították. Ezen a napon összegzik az elmúlt év eredményeit és díjakkal jutalmazzák az arra érdemeseket. A legjelentősebb kitüntetés a Jovan Đorđević-díj.

A Szerb Nemzeti Színház 2006-ban csatlakozott az Európai Színházi Konvencióhoz, továbbá a Kvartett Színházi Szövetséghez, amelynek magyar, cseh és francia teátrumok is tagjai. 2011-ben a Szerb Nemzeti Színház adott otthont az Európai Színházi Konvenció – Európa egyik legtekintélyesebb színházi szervezete – közgyűlésének, két évvel később pedig a Színház képviselőjét beválasztották a szervezet Igazgatóbizottságába. Ugyancsak 2011-ben a Szerb Nemzeti Színház épületét a Vajdasági Fejlesztési Alap támogatásával teljesen felújították.

A Szerb Nemzeti Színház mindig az ország egyik legfontosabb kulturális intézménye volt. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy kezdeményező szerepet játszott több más kulturális intézmény létrehozásában, például a Sterija Játékok 1956-ban, a Művészeti Akadémia 1970-ben és a Vajdasági Színháztörténeti Múzeum 1982-ben.

A rendelkezésre álló források és szakirodalom alapján a szöveget dr. Milena Leskovac állította össze.

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Ut elit tellus, luctus nec ullamcorper mattis, pulvinar dapibus leo.

DRÁMA

1861–1914

A Szerb Nemzeti Színház drámai színházként jött létre, így a Dráma alapítása egyidős magával a Színházzal.

Az első világháború kitöréséig a Szerb Nemzeti Színház 630 drámai művet játszott repertoárján, összesen 392 hazai és külföldi szerző alkotása alapján. Ilyen mértékű túltermelés mellett – amikor egyes daraboknak csupán egy bemutatója volt, másoknak két-három, és csak kevésnek több repríz – az előadásokat rendkívül gyorsan kellett előkészíteni. Ebben az időszakban a rendezés mai értelemben vett fogalmáról még nem beszélhetünk. Inkább az alapvető színpadi mozgások (mise-en-scène) kijelölése történt meg, amelyet általában a vezető színész határozott meg a szöveg megtanulása után, néhány próba során, a társulat többi tagjával egyeztetve. Ilyen módon állították színre az előadásokat többek között: Jovan Đorđević, Antonije Hadžić, Dimitrije Marković, Laza Telečki, Dimitrije Ružić, Pera Dobrinović, Andrija Lukić, Velja Miljković, Dimitrije Spasić, Miloš Hadži Dinić, Koča Vasiljević és mások. Ebben az időszakban a patetikus, romantikus színjátszás volt jellemző.

Az első színtársulat tagjai a következők voltak: Dimitrije Ružić, Dimitrije Marković Kikinđanin, Nikola Nedeljković, Kosta Hadžić, Mihailo Gavrilović, Mihailo Rac(ković), Mladen Cvejić, Stevan Čekić és Draginja Popović (később Ružić), valamint Ljubica Popović, Milica Grunčić és Nikola Zorić. Az első világháborúig a Szerb Nemzeti Színház színpadán játszott többek között: Laza Telečki, Marija Nedeljković, Nikola Rašić, Đorđe Peleš, Đura és Marija Rajković, Ilija Stanojević Čiča, Dimitrije Spasić, Miloš Hadži Dinić, Koča Vasiljević, Velja Miljković, Pavle Marković, Mileva Rašić, Milica–Milka Grgurova, Sofija Popović, Dimitrije és Ljubica Kolarović, Marija Cvetković, Tinka és Andrija Lukić, Pera és Jelisaveta Dobrinović, Marta Todosić, Milka Marković, Danica Metejić, Jefta Dušanović, Draga Spasić és még sokan mások. Ebben az időszakban a Szerb Nemzeti Színház valódi műhelye volt a kiváló színészeknek, akik közül sokan nagy sikerrel szerepeltek a zágrábi Horvát Nemzeti Színház és a Belgrádi Nemzeti Színház társulatában is.

A nemzeti öntudat ébredésének korszakában a Szerb Nemzeti Színház repertoárja rendkívüli jelentőséggel bírt. A repertoár 1914-ig sokszínű volt. Az első hat hónapban főként nemzeti témájú műveket játszottak, majd olyan darabok kerültek színre, amelyek a bécsi, budapesti, zágrábi és belgrádi színházak műsorán szerepeltek, továbbá néhány előadás a Vajdaságban vendégszereplő német és magyar vándortársulatok repertoárjából is átkerült. A közönség körében nagy sikert arattak a szerb nemzeti történelem eseményeit feldolgozó művek. A hazai drámai szövegek hiányát úgynevezett „elszerbesítéssel” pótolták – a külföldi drámák szereplői szerb neveket kaptak, a cselekményt pedig szerb városokba helyezték, hangsúlyozva a szerb hazafias tartalmat. A legnépszerűbbek a nemzeti tematikájú darabok voltak, elsősorban tragédiák és drámai jelenetek, amelyek a középkori vagy az újkori történelem ihletésére születtek, például: V. Uroš halála (Stefan Stefanović), Miloš Obilić (A rigómezei csata) (Jovan Subotić), Hajduk Veljko (Jovan Dragašević) és mások. Ezek mellett rendkívül népszerűek voltak az úgynevezett daljátékok és zenés színpadi művek is, például Stevan Sremac prózájának dramatizálásai (Zona Zamfirova, Ivko védszentünnepe – Stevan Mokranjac zenéjével), Đida Janko Veselinović és Dragomir Brzak műve (Davorin Jenko zenéjével), valamint Borisav Stanković Koštana című darabja (zene: Stevan Mokranjac), amely egészen újabb időkig a repertoár része maradt. Ugyancsak gyakran játszották Szigligeti Ede Szökött katona és A cigány című műveit, Szigeti József A vén bakancsos és fia, a huszár című darabját, Tóth Ede A falu rossza című komédiáját. A fordítói munka ebben az időben rendkívül intenzív volt – nem volt ritka, hogy egy kortárs francia vagy német darab mindössze néhány hónappal a világpremier után már a Szerb Nemzeti Színház repertoárján szerepelt.

A hazai drámaírók közül a legnagyobb számban szerepeltek: Jovan St. Popović, Atanasije Nikolić, Lazar Lazarević, Jovan Dragašević, Jovan Subotić, Laza Kostić, Đura Jakšić, Matija Ban, Đorđe Maletić, Dragutin Ilić, Milorad Šapčanin, Velja Miljković, Bora Stanković, Ilija Okrugić Sremac, Janko Veselinović, Dragomir Brzak, Branislav Nušić, a külföldiek közül pedig: Shakespeare, Molière, Schiller, Goldoni, Ibsen, Goethe, Meilhac és Millaud, Hauptmann, Scribe, Labiche, Dumanoir, Dennery, Sardou, Sudermann, Charlotte Birch-Pfeiffer, Obernyik Károly, Lukácsy Sándor és sokan mások.

1918–1941

Az első színtársulat nagyrészt a háború előtti tagokból állt: Ljubica és Miloš Hadži Dinić, Danica és Kosta Vasiljević, Milka és Mihailo Marković, Draga Spasić, Danica és Milan Matejić, Katica és Vojislav Vilovac, Ruža és Dragomir Krančević, Marta Todosić, Marija–Mica Hadžić, Štefanija Lenska, Mileva Bošnjaković, Saveta és Jovan Stojčević, Pava Sluka–Rajičić, Julija Kučera, Dimitrije Spasić, Dobrica Milutinović, Milivoje Živanović, Milorad Dušanović, Vasa Ivanović, Milka Marković és Pera Jovanović. Később csatlakoztak hozzájuk: Boža Nikolić, Marija Vera, Radoslav Vesnić, Pava Sluka, Radenko Almažanović, Aleksandar Vereščagin, Zora Vilovac, Svetislav Savić, Dragoljub Sotirović, Stanoje Dušanović, Jovan Haritonović, Hijacinta–Cinta Vugrinčević–Haritonović, Nadežda Arhipova, Rahela Ferari, Mila Levova, Tomislav Tanhofer, Jovan és Mila Gec, Mihajlo Kovačević, Ida Pregarc, Brana és Kaja Cvetković, Stanko Kolašinac, Stojan Jovanović és még sokan mások. A rendezést és a leendő színészek képzését tapasztalt művészekre bízták: Miloš Hadži Dinićre, Dimitrije Spasićra, Kosta Vasiljevićre, Aleksandar Vereščaginra, Jovan Gecre, Brana Cvetkovićra, Milan Matejićra és másokra.

A két világháború közötti időszak repertoárja hazai és külföldi drámai szövegekre egyaránt épült. A műsorkínálatra – a Belgrádi Nemzeti Színház mellett – jelentős hatást gyakoroltak a külföldi teátrumok repertoárjai is, így ebben az időben erőteljesen érződött a francia és az orosz drámairodalom befolyása. A hazai szerzők közül leggyakrabban Jovan St. Popović, Branislav Nušić, Bora Stanković és mások műveit játszották. A legnagyobb bevételt azonban azok az előadások hozták, amelyek kisebb irodalmi értékű művek alapján készültek; ennek következtében a repertoár nagy részét a francia vaudeville-ek tették ki, mivel ezek bizonyultak a legnépszerűbbnek a közönség körében.

1944-től napjainkig

A háború utáni első években a repertoár kiválasztása a színházpolitika egyik legfontosabb eleme volt. A cél az volt, hogy a színházat közelebb hozzák az emberekhez, és hogy az előadások pozitív hatást gyakoroljanak a közönségre – különösen úgy, hogy a darabok világos politikai üzenetet hordozzanak, összhangban a Kommunista Párt irányelveivel. Ennek megfelelően a két világháború közötti időszak művei – könnyed vígjátékok, vaudeville-ek, melodrámák – nem jelenhettek meg a repertoáron, és gyakran megesett, hogy a hatóságok betiltottak egy-egy előadást, ha úgy ítélték meg, hogy veszélyezteti a rendszert. A színház műsorán így háborús témájú darabok, orosz szerzők művei, valamint a hazai klasszikus drámairodalom alkotásai kaptak helyet; elsősorban Jovan St. Popović, Branislav Nušić és Bora Stanković művei. Az ötvenes évek elejére azonban az állam fokozatosan háttérbe húzódott a színház működésének befolyásolásában, így a repertoár újra a hazai és a világirodalom klasszikus darabjaira épülhetett. Rövidesen megjelentek a műsoron a kortárs világirodalom, valamint a modern hazai dráma kiemelkedő alkotásai is, köztük többek között Miroslav Krleža, Borislav Mihailović Mihiz, Aleksandar Popović, Ljubomir Simović, Jovan Hristić, Velimir Lukić, Dušan Kovačević és Siniša Kovačević művei.

A színház háború utáni munkáját a korszak legjelentősebb színészei határozták meg: Milan Ajvaz, Ljubica Ravasi, Stanoje Dušanović, Rahela Ferrari, Viktor Starčić, Olga Životić, Ljubiša Iličić, Siniša és Ljubica Ravasi, Stanoje Dušanović, Olga Životić, Dušan Životić, Slavka Tošić, Žarko Mitrović, Sofija Perić-Nešić, Branko Tatić, Aleksandar Stojković, Slavko Simić, Nikola Mitić, Stojan Jovanović, Milan és Slavka Tošić, Petar Vrtipraški, Lazar Bogdanović, Franja Živni, Ivan Hajtl, Miodrag Lončar, Vitomir Ljubičić, Stevan Šalajić, Đorđe Jelisić, Rade Kojadinović, Velimir Životić, Ilinka Dušanović, Slavko Đorđević, Anđelija Vesnić, Milica Kljaić-Radaković, Dobrila és Dragiša Šokica, Dragutin Kolesar, Zaida Krimšamhalov, Milena Bulatović, Stevan Gardinovački és mások. 1947 őszén Belgrádban megalapították a Jugoszláv Dráma Színházat, és ekkor a Szerb Nemzeti Színház több tagja is átigazolt az új teátrumhoz.

A háború után új rendezői korszak kezdődött, és a Színházban szinte mindig dolgozott állandó rendező. Közéjük tartoztak: Jovan Konjović, Jurij Ljvovič Rakitin, Josip Kulundžić, Bora Hanauska, Jovan Putnik, Milenko Šuvaković, Dimitrije Đurković, majd Dejan Mijač is. Emellett számos vendégrendező is alkotott a társulatnál.

Ma a Szerb Nemzeti Színház Drámai Társulatát kiváló színészek alkotják, akik a világ- és a hazai drámairodalom klasszikus és kortárs műveit viszik színre. A fiatal, tehetséges drámaírók bemutatkozásának támogatására a Szerb Nemzeti Színház 2004-ben elindította a Hármas Projektet, amelyet a kortárs szerb dráma fesztiváljaként szerveznek meg – olyan szerzők számára, akiknek művei korábban még nem kerültek színpadra hazai hivatásos színházakban.

A rendelkezésre álló források és szakirodalom alapján a szöveget dr. Milena Leskovac állította össze.

OPERATÁRSULAT

1861–1914

A Szerb Nemzeti Színház kezdettől fogva – mint drámai színház – gondot fordított a zenére, így a zenei élet szinte az első naptól jelen volt a színpadon. Az instrumentális és vokális zene számos előadás szerves része volt, hiszen az „énekes darabok” igen népszerűek voltak, és évtizedeken át fontos helyet foglaltak el a repertoárban. A Színháznak mindig volt karmestere, valamint színészekből álló kórusa és kisebb zenekara – amelyet egy ideig állandó, máskor szerződéses zenészek alkottak –, s amikor saját zenekar nem állt rendelkezésre, gyakran a városi katonazenekart hívták segítségül. Az első karmestert, Adolf Lifkát, 1862-ben szerződtették. Az első eredeti zenei betétek azonban csak 1865-ben születtek, amikor Aksentije Maksimović került a Színházhoz, aki 1871-ig tizenhét színpadi műhöz komponált zenét. Munkássága jelentős előrelépést hozott a Szerb Nemzeti Színház zenei együtteseinek és kórusának művészi színvonalában. Maksimovićot később Alojzije Milčinski, Hugo Doubek, Jovan Mirković, Franja Vanjek, Antonije Tuna Osvald, Antonije Ulrih és Pavao Vlahović követték a karmesteri poszton. Húsz évvel később Mita Topolović javaslatára döntés született arról, hogy minden színésznek kötelező legyen a kottaolvasás és az ének elsajátítása. Az első operett, amelyet a Színház 1891-ben bemutatott, Velja Miljković A jós című műve volt, Emanuel Pichert zenéjével. Jelentős előrelépést jelentett a repertoárban, amikor 1896-ban színre került Victor Massé Jeanette menyegzője című operája, majd egy évvel később Franz von Suppé A szép Galathea című vígoperettje, melyekben vendégszerepelt Sultana Cijukova operaénekesnő. Ettől kezdve egészen az első világháborúig – lehetőségeihez mérten – a Színház rendszeresen ápolta az operett műfaját.

A repertoárban ekkor többek között az alábbi művek szerepeltek: Ivan Zajc: Zrínyi Miklós (1899), Carl Maria von Weber: A bűvös vadász (1900), Louis Aimé Maillart: A remete harangja (1902), Albert Lortzing: Az operapróba (1902), V. Parma: Ksenija (1909), Pietro Mascagni: Parasztbecsület (1910), S. Binički: A hajnalon (1911), B. Smetana: Az eladott menyasszony (1911), Ruggero Leoncavallo: Bajazzók (1912), Isidor Bajić: Ivo, Szemberia fejedelme (1914). A korszak legjelentősebb szólistái – Sultana Cijukova mellett – Draga Spasić (akkor még Stefanović), Žarko Savić, a nemzetközi hírű basszus énekes, továbbá Stevan Deskašev, Štefanija Lenska, Uroš Jurišić, Joca Cvijanović, Leposava Jovanović, Anton Križ, Marija Šilhanova, Leposava Nišlić, Olga Osvald és mások voltak.

1918–1941

A két világháború közötti időszakban a Szerb Nemzeti Színház első ízben szervezett önálló operatársulatot, és ezzel hivatalosan is megalapította Operáját. A Színház vezetése rangos karmestereket szerződtetett: Hinko Maržinec és Lovro Matačić irányították az együttest. Az első operettet, Srećko Albini Trenk báró című darabját 1920. november 29-én mutatták be. A hazai énekesek mellett az együttesben számos orosz és cseh művész is volt: Božena és Karela Dubska, Emina Šildova, Vera Gorskaja, Mila Levova, Matilda Kralj, Milica Avirović, Micika Olivijeri-Ilić, Jelka Jocić, Mihailo Veron-Volkonski, Viktor Grigorjev, Aleksandar Trošćanski, Sergej Nikolajević, Isak Armidi, Nikolaj Baranov, Evgenije Marijašec, Dragomir Krančević, Klemens Klemenčić, Dragutin Vrbanjac, Milan Odžić, Paja Banac és mások. A kórus létszáma változó volt, rendszerint 24 és 36 fő között ingadozott. A repertoárt a klasszikus operairodalom legjelentősebb művei alkották, többek között:

Tosca, Parasztbecsület, Traviata, A trubadúr, Werther, Pillangókisasszony, Az eladott menyasszony, Dzsamilé, Bajazzók, A bűvös vadász, Rigoletto, A sevillai borbély, Hoffmann meséi, Anyegin, Carmen, valamint más népszerű művek. Az operett-repertoár még bővebb volt, mivel az operettek előkészítése kevésbé volt idő- és költségigényes. A Színház olyan népszerű darabokat játszott, mint: Cigányszerelem, Clo-Clo, A csárdáskirálynő, A bajadér, Marica grófnő, Szép Heléna, Három a kislány, A szerelmesek iskolája, A gésa, Orfeusz az alvilágban, Périchole, Madame Pompadour és mások. Azonban az alacsony állami támogatás és az elégtelen bevételek miatt az oktatási miniszter 1924. október 14-én megszüntette az Operát, majd 1927 márciusának végén az Operettet is. Ezt követően opera- és operettelőadásokat csak alkalomszerűen tartottak.

1947–2015

A színház felszabadulás utáni munkájának újraindítását követően a repertoáron több, a népi életből merített, énekes darab szerepelt. Az első operett, amelyet a Színház 1946. augusztus 25-én bemutatott, Ronger Hervé Mam’zelle Nitouche című műve volt, amelyben Zdenka Nikolić debütált. Ugyanebben az évadban adták elő Lehár Ferenc Pacsirta című operettjét, valamint Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét is. Vajdaság Fő Végrehajtó Bizottságának Oktatási Osztálya javaslatára Szerbia Oktatási Minisztériuma 1947 júliusában határozatot hozott arról, hogy a Szerb Nemzeti Színház (akkor: Vajdasági Nemzeti Színház) keretében Operatársulat alakuljon. Vojislav Ilić lett a karmester, Vladislav Perldik a korrepetitor, a szólisták pedig a következők voltak: Erna Krže és Zdenka Nikolić lírai szopránok; Mija Lipković, drámai szoprán; Ljubica Janković alt; Dragutin Burić tenor; Borislav Dečermić lírai tenor és Ivo Vargović bariton. Megalakult a Kórus és a Zenekar is, de egészen az 1948/49-es évadig tiszteletdíjas megbízással dolgoztak. Az újjászervezett Opera első bemutatója Giuseppe Verdi Traviatája volt 1947. november 16-án. A címszerepet a premieren Erna Krže, a reprízen pedig Zdenka Nikolić énekelte, aki több mint két évtizeden át volt a lírai–koloratúr szerepek vezető alakja.

A Szerb Nemzeti Színház Operájának kiemelkedő szólistái közé tartoznak mindazok, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak az együttes történetében: Desa Vlajković, Mirjana Vrčević-Buta, Matija Skenderović, Olga Bruči, Németh Rudolf, Anica Čepe, Zlatomira Nikolova, Franc Puhar, Vlada Popović, Dimitri Marinovski, Šime Mardešić, Hertyán-Bodrič Aranka, Franja Knebl, Dušan Baltić, Vladan Cvejić, Irena Davosir-Matanović, Evgenije Marijašec, Svetozar Drakulić, Jelena Ječmenica, Mirko Hadnađev, Vojislav Kuculović, Vera Berdović, Vitkayné Kovács Vera, Miodrag Milanović és még sokan mások.

A hosszú éveken át elért magas művészi eredményekért az Opera karmesterei is kiemelt érdemmel bírnak: Vojislav Ilić, Dušan Babić, Davorin Županić, Milan Asić, Predrag Milošević, Čila Gaetano, Mladen Jagušt, Lazar Buta, Dušan Miladinović, Marijan Fajdiga, Vladimir Topolković, Eugen Gvozdanović, Angel Šurev, Ion Iancu, Miodrag Janoski, Ljubiša Lazarević, Toplák Imre, Dušan Mihajlović, Vesna Kesić-Krsmanović, Željka Milanović, Aleksandar Kojić, Mikića Jevtić és még sokan mások.

Ebben az időszakban az Opera állandó rendezői a következők voltak: Dragica Damjanović-Cehetmajer, Mario Marinc, Emil Frelih, Sergios Vafiadis és Dejan Miladinović, valamint Octav Enigarescu. Emellett több drámai rendező is dolgozott az Operában: Jovan Konjović, Jovan Putnik, Milenko Šuvaković és Mihailo Vasiljević.

Az Opera repertoárja a világ és a hazai zeneszerzők legjelentősebb operáit és operettjeit foglalja magában. A Szerb Nemzeti Színház Operája 1947 óta különös figyelmet fordít a hazai komponisták műveinek bemutatására. Eddig az alábbi művek kerültek színre: Ivan Kovač Apoteózis című oratóriumi freskója, Mihailo Vukdragović A szabadság kovácsai című kantátája, Rudolf Brucci Vajdaság, Mindannyian egy párt vagyunk és Az ember a végtelen látóhatár című kantátája, Gilgames című operája, Petar Konjović Miloš házassága (Tündérfátyol) című operája, Nikola Hercigonja zenés poémájának színpadi víziója, a Verem, Zoran Jovanović gyermekoperái: A sündisznó házikója és A medve lakodalma, Isidor Bajić Ivo, Szemberia fejedelme című operája, Petar Konjović Zeta fejedelme című operája, Mihovil Logar A felfuvalkodott tökfej című operája, Király Ernő A telhetetlen gömböc című gyermekoperája, Stevan Hristić Alkony című operája, Ott, ahol egykor szív volt, ma a nap ragyog (zenei munkatárs: Eugen Gvozdanović) színpadi poéma, Dušan Radić Tanítók című kantátája, valamint Aleksandra Vrebalov Mileva című operája.

A Szerb Nemzeti Színház Operájának színpadán vendégszerepeltek a legismertebb operaházak kiváló szólistái: a moszkvai Bolsoj Színházból, a milánói Scalából, a New York-i Metropolitan Operából, a bécsi Állami Operaházból, a párizsi Opéra Comique-ból, valamint a kijevi, az athéni, a prágai, a bukaresti, a szófiai, a temesvári, a szegedi, a kolozsvári és más operaházakból. A Szerb Nemzeti Színház Operaegyüttesének szólistái is rendszeresen vendégszerepeltek jugoszláv és külföldi színpadokon. 1991-ig az Opera fellépett valamennyi jugoszláv színházi színpadon, valamint külföldön is: Olaszországban, Magyarországon, Bulgáriában, Romániában és Egyiptomban. Hosszú időn át élénk művészeti kapcsolatot ápolt a szegedi és a temesvári Operával, rendszeres vendégszereplések formájában. 2012 óta a Szerb Nemzeti Színház Operája ismét külföldi vendégszereplésekre és fesztiválokra jár.

KÓRUS – A Szerb Nemzeti Színház Kórusának több évtizedes, kiemelkedően magas művészi színvonala kétségtelen. A Kórus alapításának dátumaként 1947. november 16-át tartjuk számon – azt a napot, amikor az Opera újjászervezése után bemutatták az első premiert, a Traviatát. Az akkori kórus még tiszteletdíjas megbízásban működött, és csak az 1948/49-es évadtól rendelkezett az Opera saját, állandó kórusegyüttessel. A kóruséneklés magas mércéjét már az első karmester, Vojislav Ilić állította fel, és ezt a színvonalat később a többi karmester és korrepetitor is tovább erősítette: Milutin Ružić, Ladislav Perldik, Vladimir Topolković, Mira Gligić, Ljiljana Krdžalić, Angelina Stefanović, Viktor Safranek, Berislav Skenderović, Boris Černogubov, Eugen Gvozdanović, Juraj Ferik, Vesna Kesić-Krsmanović, Natalija Mihajlovna-Arefjeva és mások. 1980 és 1989 között, a kórus tagjai és Juraj Ferik karmester kezdeményezésére működött a Vajdasági Művészeti Központ Kamarakórusa is, amelynek célja az volt, hogy különböző korszakok vokális–instrumentális műveit mutassa be: a 16. századi vokális polifóniától a barokk zenén át egészen a kortárs jugoszláv vokális alkotásokig.

1996-tól az Opera Kórusának azon tagjai, akik a vallásos zene területén is tevékenykedtek, Férfi kamarakórust alapítottak, és gazdag hangversenytevékenységükkel hamar elnyerték a közönség szeretetét. Repertoárjukon liturgiák szerepeltek, elsősorban hazai szerzők művei. Kiemelkedő jelentőségű volt Josif Marinković Liturgiájának első előadása. Emellett elhangzott Francesco Sinico (1840) Isteni liturgiája, Robert Tollinger (1885) Liturgiája, Vladimir Boberić (1908) Liturgiája, továbbá más vallási hagyományokból származó művek is, mint Mozart és Verdi Requiemje, Orff Carmina Buranája, Haydn Az évszakok című oratóriuma, Mihailo Vukdragović A szabadság kovácsai című kantátája, Nikola Hercigonja Verem című műve, Rudolf Brucci Vajdaság című kompozíciója és más alkotások.

2002 óta működik a Női kamarakórus is Vesna Kesić-Krsmanović vezetésével. Repertoárjukon a világ és hazánk legnagyobb kórusszerzőinek művei szerepelnek, többek között di Lasso, Palestrina, Albinoni, Kodály, Mozart és Pergolesi alkotásai. Legnagyobb művészi eredményeiket Aranyszájú Szent János Isteni liturgiájának előadásával érték el Stevan Mokranjac, Arkadij Dubenskij, Marko Tajčević és más szerzők feldolgozásában.

ZENEKAR – A Színház 1945 szeptemberében szerződtette az első muzsikusokat: a hegedűművész Zora Dušanovićot és az oboaművész Lajoš Kesegit – ez tekinthető a színházi zenekar kialakulása kezdetének. A következő években a Színház további zenészeket vett fel, így az Opera 1947-es megalakulásakor már létezett egy hangszeres együttes, amely az 1948/49-es évadig tiszteletdíjas rendszerben működött. Ettől kezdve egészen napjainkig a Zenekar minden operaelőadás nélkülözhetetlen pillére. A kezdetektől fogva a művészi munka magas színvonalát folyamatos szakmai fejlődés biztosította, a zenekar tagjai rendszeresen közreműködtek más művészeti együttesekben és intézményekben, mint például a korábbi Újvidéki Filharmónia, a ma is aktív Vajdasági Szimfonikus Zenekar, az Újvidéki Rádió különböző zenekarai, az Újvidéki Kamarazenekar, valamint az Isidor Bajić Zeneiskola. A zenekar számos tagja részt vesz az Újvidéki Egyetem Művészeti Akadémiájának zenekari projektjeiben is.

A Szerb Nemzeti Színház Operájának igazgatói 1947-től (egyesek több mandátumban is) a következők voltak: Vlada Popović, Vojislav Ilić, Davorin Županić, Ivan Salič, Predrag Milošević, Lazar Buta, Vlada Popović, Rudolf Brucci, Németh Rudolf, Marijan Fajdiga, Mladen Jagušt, Eugen Gvozdanović, Dušan Belić, Miodrag Janoski, Rudolf Baranji, Vojislav Kuculović, Toplák Imre, Karlo Ižak, Vitkayné Kovács Vera, Branislav Jatić, Nada Kokotović, Mladen Sabljić, Miodrag Milanović, Claudio del Monaco, Slavoljub Kocić, Marina Pavlović Barać, Angel Šurev, Dušan Mihalović, Berislav Skenderović, Miodrag Milanović, Aleksandar Kojić és Ira Prodanov Krajšnik.

A Szerb Nemzeti Színház Operaegyüttese ma is kiváló szólistákkal, énekesekkel és zenészekkel rendelkezik, akik a nemzetközi és hazai operai örökség, az operett, a musical, a kórusművek, valamint a gazdag zenekari repertoár kiemelkedő előadói.

(A szöveget a források és a dokumentáció alapján dr. Milena Leskovac állította össze.)
Felhasznált irodalom (válogatás): A Szerb Matica Színművészeti és Zenetudományi Évkönyve, 45. szám, Szerb Matica, Újvidék, 2011. (Svetozar Rapajić: Az Újvidéki Opera első működési korszaka (1947–1961); Katerina Tomanek: Zene az újvidéki Szerb Nemzeti Színház repertoárján (1861–1914); dr. Ira Prodanov Krajišnik: A Szerb Nemzeti Színház Operaegyüttesének nemzeti repertoárja 1990-től napjainkig); A Szerb Matica Füzetei, 56. szám, Szerb Matica, Újvidék, 2014. (Nemanja Savić: A Jedinstvo (Egység) napilap, Petar Konjović, a balkánizmus és a Szerb Nemzeti Színház egy lehetséges történeti képe (1861–1941); Branka Kojadinović: Női vokálszólisták a Szerb Nemzeti Színházban a 20. század elején); Az Opera ötven éve, emlékkönyv, szerk. Vesna Krčmar, Miodrag Milanović és Dušanka Radmanović, Szerb Nemzeti Színház, Újvidék, 1997.; Újvidék enciklopédiája, szerk. R. Popov, 18. kötet, Újvidék, 2001.

BALETT

A Szerb Nemzeti Színház Balett-társulata Újvidéken 1950. március 8-án alakult meg. Az első művészi igényű táncelőadás azonban már a 18. században látható volt Újvidéken, amikor a Josef Bauerfeind és Franz Schwartz vezette társulat vendégszerepelt. A 19. század folyamán a balett mindössze szórványosan jelent meg, elsősorban külföldi vendégtársulatoknak köszönhetően, például a Trauer Lust-Sing-Spiele und Ballet nevű német együttesnek. A két világháború között Újvidékre több külföldi balettművész, táncospár, kisebb csoport és a Belgrádi Nemzeti Színház balettegyüttese is ellátogatott, többek között a Coppélia előadásával. Ezek az előadók főként az orosz klasszikus balett hagyományain nevelkedett művészek voltak: L. Vizjakova–V. Veček, J. Poljakova–S. Stršnjev, a Froman-pár, N. Kirsanova–A. Fortunato, O. Solovjeva, E. Kučaj, A. Miloš, T. Karsavina–Lester, K. Grund, A. Žukovski, N. Bošković–M. Ristić, R. Levi, Jurenjeva, Lučezarskaja, M. Olenjina, Udej Šan-Karali, valamint a Belgrádi Nemzeti Színház balettegyüttese K. Isačenkóval. Újvidékre látogatott továbbá M. Magazinović ritmikus-plasztikus tánciskolája, M. Jovanović iskolája, valamint R. De Laban társulata, S. Mandukić együttese stb.

Az 1920 és 1927 közötti időszakban a művészi táncművészetet a Szerb Nemzeti Színházban Klemens Klemenčićnek köszönhetően ápolták, aki táncosként, koreográfusként, rendezőként, színészként és énekesként is működött. Nemcsak az operák, operettek és énekes drámai darabok minden koreográfiai részét készítette elő, hanem maga is fellépett bennük és a táncosok betanítását is ő irányította. Az első balettkísérleteket partnerével, Valentina Valjinával valósította meg. A harmincas évek végén Klemenčić helyett Milena Čutuković-Popovićot szerződtették táncosként és koreográfusként, aki a második világháború után is a Szerb Nemzeti Színház valamennyi előadásának táncbetéteiért felelt. Az Opera 1947-es újjászervezésével erős igény mutatkozott táncosokra, ezért az akkori Színházi Drámastúdió keretében az év végén létrehozták a Balett szakot, amely 1948-ban Középfokú Balettiskolává fejlődött. A Balett megalakulásáig a Szerb Nemzeti Színház koreográfusa Danica Živanović volt, aki 1948-ban készítette el koreográfiáját Jakov Gotovac Ero a túlvilágról című vígoperájához, népi táncosok és a szólisták – Petar Jerant és Irena Kiš – közreműködésével, utóbbi akkoriban az egyetlen szerződtetett balerina volt a Színházban.

1950 februárjában Jovan Konjović, a Szerb Nemzeti Színház akkori igazgatója, valamint Margita Debeljak meghallgatást tartott, amelynek eredményeként 24 tagot vettek fel a Jugoszláv Néphadsereg Központi Otthona művészeti együttesének belgrádi folklórcsoportjából, Marina Olenjina vezetésével. Ez jelentette a Szerb Nemzeti Színház Balettjének kezdetét. A balettegyüttes első vezetője, koreográfusa és pedagógusa Marina Olenjina volt, tapasztalt orosz művész, aki a klasszikus balett hagyományain nevelkedett. Az első előadás, Rimszkij-Korszakov Seherezádéja, 1950. május 25-én került bemutatásra. A kezdeti időszakban a társulat részleteket állított színre ismert balettekből, mint például B. Aszafjev A bahcsiszeráji szökőkút, A. K. Glazunov Raymonda, valamint szimfonikus művekből készült rövid balettkompozíciók, például M. Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című művének táncszínpadi feldolgozása. Párhuzamosan a hazai szerzők műveinek színrevitele is megkezdődött, így bemutatták Stevan Hristić Az ohridi legenda, Krešimir Baranović Mézeskalácsszív és Fran Lhotka Az ördög a faluban című balettjeit, valamint más alkotásokat is.

A frissen megalakult Balett első szólistagárdáját a következő művészek alkották: Jelena Andrejev, Vera Blažić, Margita Bratonožić, Anita Grahek, Nada Simić, Jelica Ninković, Jelena Glavonić, Sonja Stojanović, Bojka Đorđević, Edita Anau, Branislava Kovačević, Vera Bojanovski, Dušanka Atlagić, Slavica Hatvager, Olivera Gromiko, Irena Kiš, Ksenija Gligorić, Erna Polenak, Vera Mihajlović, Ružica Gašparević, Ljubinka Korel, Boris Radak, Rista Kovačević, Krsta Kuzmanovski, Petar Jerant, Stevan Izrailovski, Žarko Milenković, Aca Stojanović, Živorad Mitrović, Đorđe Milošević, Dušan Kovačević, Radovan Krnajski, Radislav Glumac, Petar Kloc, Vitomir Tankosić, Dragan Anđelković, Nikola Alimpić, Danilo Zirojević, Slavko Pavletić, Krsta Kuzmanovski, Stevan Grebeldinger, Milorad Živanović és Milan Garić. A Szerb Nemzeti Színház Balettje történetében az egyik legfontosabb dátum 1955. január 8., amikor először mutatták be P. I. Csajkovszkij A hattyúk tava című balettjét, a Balettiskola első végzett generációjával. R. Planquette Gáspár, a tolvaj című balettje – amelynek bemutatója 1956-ban volt – jelentős lépést jelentett a művészi tánc modern felfogása felé. A következő években tovább folytatódott a fiatal, magas szintű balettképzésben részesült táncművészek szerződtetése. Ők hagyták az egyik legmaradandóbb nyomot a Szerb Nemzeti Színház Balettjének történetében: Danica Rakelić, Mirjana Popović-Seneši, Nikola Petrov, Stevan Grebeldinger, Franjo Hajek, Mirjana Matić-Milenković, Rade Vučić, Mirjana Grujić, Ksenija Gligorić, Jelena Mihajlović-Hajek, Jelica Ninković-Prokić, Ignjat Ignjatović, Branka Tipelac, Helmut Nedeljko, Mira Tapavica, Gradimir Pankov, Máriás Erika, Dobrilа Novkov, Biljana Maksić-Njegovan, Oto Ris, Julijana Sremac, Apostol Hristidis, Leonora Miler, Gizela Tot, Rastislav Varga, Živojin Novkov, Vladimir Jelkić, Amalija Petrić-Uzelac, Mira Ruškuc, Téglási Velimirović Gabriella, Olivera Kovačević, Jasna Kovačić, Dijana Kozarski.

A Balett vezetői, illetve igazgatói a megalakulástól napjainkig a következők voltak: Marina Olenjina, Georgi Makedonski, Maks Kirbos, Jelena Vajs Beložanski, Ivan Iko Otrin, Boris Tonin, Nikola Nikić, Žarko Milenković, Helmut Nedeljko, Ivanka Lukateli, Máriás Brzić Erika, Mirjana Ruškuc, Dobrila Novkov, Biljana Njegovan, Nada Kokotović, Rastislav Varga, Téglási Velimirović Gabriella, Andrew Peter Greenwood, Olivera Kovačević Crnjanski és Vladimir Logunov.

Jelentős nyomot hagytak a Szerb Nemzeti Színház Balettjének történetében Georgi Makedonski, szólista, balettvezető, koreográfus és pedagógus (1952–1955 és 1958–1964), aki korszerűsítette a repertoárt, valamint Iko Otrin, pedagógus, koreográfus, a Balett vezetője és alkalmanként táncosa (1964–1968). Otrin újításokat próbált bevezetni, és modernizálni igyekezett a repertoárt olyan művekkel, mint A pók lakomája, E=mc², Mamon (1964), ugyanakkor megtartotta a klasszikus balettirodalom darabjait is, például Sz. Sz. Prokofjev Hamupipőke (1965), L. Minkus Don Quijote (1968), P. I. Csajkovszkij A diótörő (1968), C. Pugni Esmeralda (1969) és L. J. F. Hérold A rosszul őrzött lány (1973) című műveit. Boris Tonin pedagógus és koreográfus vezetésével a Balett két évadon át (1969–1971) működött, és repertoárjába hazai zeneszerzők műveit is beemelte, mindenekelőtt Rudolf Brucci alkotásait.

A 20. század hetvenes éveiben először kerültek színre kifejezetten a legfiatalabb közönségnek szánt balettelőadások is. Így került a repertoárra B. Bjelinski Pán Péter, T. Hartig Piroska, K. Cypci Harisnyás Pippi című balettje, később pedig Rodion Scsedrin A púpos lovacska, valamint G. Rossini Max és Móric című műve.

Az 1980-ban szerződtetett román férfitáncosok csoportjával, valamint a Szerb Nemzeti Színház új épületébe való beköltözéssel – amelynek színpada addig elképzelhetetlen lehetőségeket nyitott meg – a Balett új művészi feladatok meghódításába kezdett. Az új épület első balettelőadása Stevan Hristić Ohridi legenda című műve volt, 1981. április 13-án. A Szerb Nemzeti Színház Balettje számos koreográfussal működött együtt, köztük található: Max Kirbos, Vera Kostić, Karol Tot, Pia és Pino Mlakar, Jelena Vajs-Beložanski, Vera Bokadoro, Stela Pirogova, Milica Jovanović, Lidija Pilipenko, Vladimir Logunov, Krunisav Simić, Nada Kokotović, Andrew Peter Greenwood, Eldar Alijev (USA), Harangozó Gyula (Magyarország), Guy Weizmann (Hollandia), Roni Haver (Hollandia), Staša Zurovac (Horvátország), Rosana Hribar (Szlovénia), Gregor Luštek (Szlovénia) és még sokan mások. Ezen kívül jelentős volt az együttműködés olyan pedagógusokkal is, mint Ljudmila Kostina, Rajko Pakaši, Ljiljana Mišić és mások.

A Balett történetének egyik legjelentősebb előadása kétségtelenül Mikis Theodorakis Zorba, a görög című műve Krunisav Simić koreográfiájában, amelyet 1994-ben mutattak be, és azóta is folyamatosan szerepel a repertoáron.

1982 és 1991 között rendezték meg a Jugoszláv Balettversenyt, kétévente, táncosok és koreográfusok számára. Ennek az egyedülálló versenynek – amely kivételes helyet foglal el a jugoszláv balett történetében – alapítója a Vajdasági Művészeti Központ Koncertirodája volt, a Szerb Nemzeti Színház keretében. A Jugoszláv Balettverseny Tanácsa indítványozta egy, a UNESCO-hoz kapcsolódó nemzeti táncbizottság alapítását is. A versenyt Branka Rakić indította útjára és vezette.

A Szerb Nemzeti Színház Balettje 1991-ig rendszeresen fellépett Jugoszlávia valamennyi színpadán, valamint külföldön is: Olaszországban, Romániában, Egyiptomban, Belgiumban és Hollandiában. Ez a gyakorlat ma is folytatódik. A Szerb Nemzeti Színház Balett-társulatának egyik alcsoportjaként 2002 óta működik a Kortárs Tánc Fórum, amelynek célja a kortárs tánc kutatásának támogatása és az új színházi kifejezésmódok létrehozása. Azóta ez a formáció – amelynek kezdeményezője Olivera Kovačević-Crnjanski – teret ad a fiatal táncosoknak az alkotói kísérletezésre és a tapasztalataik bővítésére, valamint lehetőséget biztosít számukra a kortárs táncban való fejlődésre különféle oktatási programokon keresztül: műhelymunkák és előadások révén, hazai és külföldi kiváló koreográfusok vezetésével. E megközelítés eredményei számos előadásban és koreográfiai miniatúrában öltöttek testet.

(A szöveget a források és a dokumentáció alapján dr. Milena Leskovac állította össze.)
Felhasznált irodalom (a válogatást Ira Prodanović készítette): https://www.snp.org.rs/ (a szöveget dr. Milena Leskovac készítette); A Szerb Matica Színművészeti és Zenetudományi Évkönyve, 45., Újvidék, Szerb Matica, 2011. (dr. Svenka Savić, Koreográfusok a Szerb Nemzeti Színház Balettjében: Iko Otrin (1963–2011); Gabriella Teglaši Velimirović, A Szerb Nemzeti Színház Balettje az új épületben; Svetozar Rapajić; Ljiljana Mišić, Balett – hosszú út az egyenrangúságig, Scena – színházművészeti folyóirat, Újvidék, Sterija Játékok, 2011; Ljiljana Mišić, Koreográfusok és táncosok – balettidőutazás szóban és képben, Pozorište, 3. szám, Újvidék, 1986; Ljiljana Mišić, A balett a Pozorište lap több mint ötven munkatársának tollából (1968–88), Pozorište, 2/3. szám, Újvidék, 1988.; A Szerb Nemzeti Színház Balett-társulatának negyven éve, monográfia (szerk. Vesna Krčmar, Dušanka Radmanović, Smiljana Lagator, Dobrila Novkov), Újvidék, Szerb Nemzeti Színház, 1990; Ljiljana Mišić, A művészi tánc Újvidéken 1919–1950, Újvidék, Vajdasági Színháztörténeti Múzeum, 2009; Újvidék enciklopédiája, szerk. D. Popov, 3., Újvidék, 1994.

KÖNYVTÁR

A Szerb Olvasókör 1861. július 16-án határozatot hozott a Szerb Nemzeti Színház megalapításáról, és a vezetői teendőket Jovan Đorđevićre (1826–1900) bízta. Đorđević ekkor kezdte el összegyűjteni és beszerezni a színházi műveket és szakirodalmat a Színház működéséhez. A Szerb Naplóban megjelent cikkeiben felszólította a szerbeket, hogy támogassák a Színház alapításának ügyét. Hamarosan érkeztek is az adományok: pénzfelajánlások, a színházi kellékekhez használható tárgyak, valamint könyvek – hazai és idegen nyelvű, fordított és fordítatlan színművek. Ezek alapján készültek a „szerbesített darabok” is. A drámai műveket és egyes repertoárdarabokat a Színház más teátrumokkal is cserélte. A Szerb Nemzeti Színház Igazgatósága 1872-ben elindította a Színházi Művek Gyűjteménye című sorozatot, amely negyvennél is több füzetben közölte az előadások számára átdolgozott drámai műveket.

A Szerb Nemzeti Színház Könyvtárának 2019. évi gyarapodási jegyzéke

A Szerb Nemzeti Színház Könyvtára új köteteinek kronologikus jegyzéke 2018 januárja és októbere között

A Könyvtár ma több mint tíz eredeti kötetet őriz a Színházi Művek Gyűjteményéből: Jovan Jovanović Zmaj A ponty című művének 1876-os második kiadását; Milan Jovanović A király leánya (1872) című munkáját; Laza Kostić Maksim Crnojević című művének javított, 1887-es második kiadását; Shakespeare Rómeó és Júlia című drámájának 1876-os kiadását, valamint számos más drámai művet. A Könyvtár őrzi a Pozorište című lapot is, az 1871-es első számtól kezdve. A legkorábbi drámai szövegeket kézzel másolták, ilyen formában sokszorosítva őket a színészek számára. A másolatokat a színházi iratok írnoka és levéltárosa készítette, de gyakran maguk a színészek is másolták a darabokat és szerepeiket. Egyetlen ilyen kézirat sem maradt fenn, mert az 1928. január 22-ről 23-ra virradó éjszaka kitört tűzvész megsemmisítette a Dunđerski Színház épületét. A tűzben megsemmisült a teljes archívum és könyvtár, valamint a gazdag díszlet- és jelmezraktár. Négyezer könyv égett el, köztük Stefan Stefanović, Jovan Sterija Popović, Konstantin Popović Komoraš, Joakim Vujić, Jovan Subotić, Kosta Trifković, Laza Kostić és más szerzők drámáinak első kiadásai.

A tűzvész után, 1929-ben a Dunabánsági Nemzeti Színház – Marko Maletin igazgatása alatt – jelentős szerepet játszott a Könyvtár megújításában. 1941-ig több mint 2000 kötetet szereztek be. A háború ismét súlyosan megrongálta a Könyvtár állományát. A második világháború után a Szerb Nemzeti Színház folytatta működését, és megkezdte a gyűjtemény rendszeres bővítését drámai, zenei és egyéb szakirodalommal. 1947-ben alkalmazták az első könyvtárost és zenei levéltárost, Đura Davidovac (1898–1968) személyében, aki hozzálátott a gyűjtemény rendszerezéséhez és katalogizálásához. A Könyvtárat több mint három évtizeden át – 1995-ig – Slavka Vidaković vezette, eleinte egyedül, majd később az elhunyt Ivanka Maksimović munkatársaként.

A Könyvtár állománya folyamatosan gyarapszik, jelenleg 26 000 színházi szakpublikációt, számos periodika-kiadványt és több mint 3200 különböző drámai művet tartalmaz. Az unikális dokumentumokat, folyóiratokat, régi és ritka könyveket az olvasóteremben lehet használni. A Könyvtár a publikációkat vásárlással, ajándékozással és könyvtárközi cserével szerzi be. Nyilvántartást vezet név-, tárgy- és szakrendben, külön katalógust a drámai művek címeiről, elektronikus katalógust, valamint CD- és DVD-állományt.

A Szerb Nemzeti Színház Könyvtárát ma az egyik legjobban felszerelt és legszakavatottabb színházi szakkönyvtárnak tartják.

MŰVÉSZETI ARCHÍVUM

A Szerb Nemzeti Színház archívuma a Színház alapításának napján kezdett kialakulni. A Színház tevékenységéhez kapcsolódó teljes dokumentáció évről évre gyarapodott, így az Archívum is folyamatosan formálódott. Az Archívum rendszeresen gyűjti, nyilvántartja és feldolgozza a Színház művészeti munkájához kapcsolódó anyagokat.

A Szerb Nemzeti Színház működésére vonatkozó dokumentumok ma három intézményben találhatók: a második világháború előtti időszak anyaga a Vajdasági Színháztörténeti Múzeumban került elhelyezésre; kisebb része a Vajdasági Levéltárban található, elsősorban a Szerb Nemzeti Színház Egyesületének működésére vonatkozó iratokról van szó; míg a Szerb Nemzeti Színház Archívuma őrzi a második világháború utáni időszaktól napjainkig tartó teljes dokumentációt.

Az Archívum gyűjteményében a Színház művészeti tevékenységéhez kapcsolódó anyagok találhatók. Itt őrzik a Színház munkájának dokumentumait – plakátokat, műsorfüzeteket, maketteket, díszlet- és jelmezterveket, fényképeket, díjakat, sajtókivágatokat –, mindhárom művészeti együttesre (Dráma, Opera, Balett) vonatkozóan, a második világháborútól napjainkig. Emellett az Archívum tartalmazza a Színház összes volt és jelenlegi munkatársának személyi dossziéját. A teljes anyag rendelkezésére áll a teatrológusoknak, színháztörténészeknek és más kutatóknak. Az Archívum szakmai és tudományos segítséget nyújt minden kutatónak, tudományos munkatársnak és a Szerb Nemzeti Színház történetével foglalkozó érdeklődőnek.

PÉNZTÁR

Nyitvatartás:

HÉTKÖZNAP 10.00 órától az utolsó előadás kezdetéig
SZOMBATON 14.00 órától az utolsó előadás kezdetéig
VASÁRNAP, ha van előadás – 17.00 órától az előadás kezdetéig

SZÍNPADOK – TECHNIKA

Jovan Đorđević Színpad vagy Nagyszínpad – a nézőtér 935 férőhelyes
– földszint: 727 hely
– balkon: 208 hely

Pera Dobrinović Színpad vagy Kisszínpad – a nézőtér 373 férőhelyes

Kamaraszínpad – a nézőtér 118 férőhelyes

KAPCSOLAT

SZERB NEMZETI SZÍNHÁZ
Színházi tér 1., 21101 Újvidék
+381 21 6621 411